A magyar nyugdíjrendszer felépítésének rövid ismertetése

A nyugdíjrendszer alapvető problémája a ’ 90-es évtized előtt az volt, hogy viszonylag könnyű volt megfelelni a követelményeknek, ami alapján a nyugdíjat osztották, ám ez mögött nem állt megfelelő fedezet. Vagyis közel sem volt annyi kiosztandó pénz, mint amennyire jogosultak voltak az állampolgárok. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy adott feltételek mellett a rendszer nem fenntartható. A ’ 90-es évektől kezdik tehát megszigorítani a hozzájutás feltételeit. Az 1997. évi nyugdíjreform keretében az addig egységes felosztó-kirovó finanszírozású kötelező nyugdíjbiztosítási rendszer részlegesen privatizálásra került. Így a kötelező nyugdíjrendszer hárompilléres, ún. vegyes rendszerré alakult: háromnegyedét teszi ki a felosztó-kirovó elven működő társadalombiztosítási rendszer, negyedét pedig a nyugdíjpénztári rendszer.

A kötelező nyugdíjrendszert tehát két pillér alkotja, melynek a következők a jellemzői:

A hárompilléres nyugdíjrendszer

• Az új nyugdíjrendszer első pillére a már korábban is működő TB rendszer. Ez a pillér kötelező járulékfizetésen alapul. Az első pillér részesei a nyugdíjasok és az aktív népesség azon tagjai, akik nem tagjai magánnyugdíjpénztárnak, vagy akik a vegyes (TB és magán) nyugdíjrendszert választották.

• A magánnyugdíjpénztárak képezik a magyar nyugdíjrendszer második pillérét. Akik tagjaivá válnak a második pillérnek, azok automatikusan a vegyes nyugdíjrendszerbe kerülnek: a 9,5%-os kötelező egyéni nyugdíjjárulékuk megoszlik a TB és az általuk választott magánnyugdíjpénztár között. A pályakezdők számára kötelező a magánnyugdíjpénztári belépés, ők nem választhatnak a TB nyugdíjrendszere és a vegyes rendszer között.

• Az önkéntes nyugdíjpénztárak alkotják nyugdíjrendszerünk harmadik pillérét. Az önkéntes pénztárak tagjaik befizetésit befektetik, s a felhalmozott tőkéjük szolgál majd kiegészítő nyugdíjuk fedezeteként. A belépést az állam adókedvezményekkel ösztönzi.